Firkák

Olvasom, hogy végeztek egy felmérést arról, mi idegesíti a nőket leginkább a férfiakban?

A témáról korábban több bejegyzést is írtam:

Ezzel kezdtem,

ebben a bejegyzésben folytattam;

ebben a bejegyzésben is ez a téma, 

... és itt hagytam abba - de ezek szerint nem végleg :D

A felmérésről szóló cikk ugyanis említ még néhány olyan helyzetet, ami ehhez a sorozathoz illeszkedik. Például a fürdőszoba használata, a nedves törülköző ágyon felejtése, a padló és a ruhásszekrény összekeverése, a körömdarabok otthagyása - vagy éppen az, hogy a férfiak akkor sem kérnek útbaigazítást, ha már egészen biztosan eltévedtek.

Hatalmas témák, amikről vannak gondolataim :D - igyekszem hamarosan papírra is vetni őket. Talán lesz, aki szívesen olvassa ezeket is.

Hogy a korábbi bejegyzéseim már több, mint 4 évvel ezelőttiek? Ez semmit nem jelent, a helyzet ugyanis azóta semmit nem változott.

Annyi 30-as szingli ismerősöm van, akik több-kevesebb izgalmat kimutatva, de már egyre többször gondolkodnak el azon, hogy meddig élvezzék még ezt az életformát. Végső soron mindegyikőjük szeretné már megtalálni az igazit, még ha ezt esetleg maguknak sem vallják be. Amikor megtaláltam ezt a cikket, egyből rájuk gondoltam, talán ezzel segíthetek nekik, mivel én már - sajnos - erre a célra elkeltem ;) (Lenne 1-2 esélyes, aki sikerre számíthatna nálam, de ők meg nem rám gondolnak. Ilyen az élet... ;) :) )

Egy amerikai közgazdásznő, Rachel Greenwald a férjkeresést kereskedelmi tevékenységként fogja fel. A Harvardon elsajátított marketingstratégiáját ajánlja azoknak, akik szeretnék eladni magukat.

1. Változtass viselkedéseden!
Ha eddig olyankor jártál az edzőterembe, amikor a legkevesebben voltak, ezentúl a legzsúfoltabb időszakot kell választanod. Aaerobikóra helyett válaszd a kardioedzést, ott több a pasi.

2. Újítsd meg a csomagolást!
Ha el akarod adni maga, a legjobb formádat kell hoznod. Találd meg azt, ami jól áll, a frizurától a sminken át a ruhákig. Megítélésünkhöz hozzátartozik az is, milyen a testbeszédünk, hangosan vagy halkan társalgunk, miféle idegesítő szokásaink vannak.

3. Kezdj piackutatásba!
Felejtsd el a zsánered! Eddig csak magas, legfeljebb negyvenéves, diplomás, angolul beszélő, sportos, kedves, független fickót kerestél? Úgy tűnik, nem sok sikerrel. Nézz körül alaposabban, és állj szóba a 170 centis, ötvenéves, kissé túlsúlyos, kedves, elvált férfival is. Nem tudhatod, mi lakik a kevésbé vonzó külső mögött.

4. Alakítsd ki saját védjegyed!
Biztos van valami, amiben különbözöl a többi nőtől, és ami meggyőzi a fogyasztót (a leendő férjet), hogy jól jár, ha téged választ. Erényed lehet például ha őszinte, egyenes ember vagy, de az is, ha csinos, szexis nő, netán gyengéd, megértő asszony.

5. Hirdesd meg magad!
Tudasd környezeteddel, hogy élsz és virulsz. Küldj képeslapokat, e-maileket mindenkinek, aki szóba jöhet, az orvostól a volt osztálytársig. Bővítsd ismerőseid körét.

6. On-line marketing
A számítógépes randevú gyors, olcsó, széles választékot nyújt és hatékony. Előnyös fotót tegyél fel az internetre, és sok levélre válaszolj! Ne vegyél mindent készpénznek, amit a világhálón olvasol, de ne légy bizalmatlan sem. Találkozz a valóságban is az így megismert emberekkel.

7. Telemarketing

Sokan félnek ettől a módszertől, pedig nagyon hatékony. Készíts listát minden egyes ismerősről, rokonról, üzletfélről. Minél hosszabb, annál jobb. Legalább ötöt hívj fel hetente, és kérj tőlük segítséget: nem ismernek-e szingli pasit a környezetükben. Randevúzz tíznaponta legalább egy ismeretlennel.

8. Piacbővítés
A stratégia eredményessége javarészt azon múlik, sikerül-e elég sok férfit a bűvkörödbe vonni. Több jelölt közül ugyanis nagyobb eséllyel találsz egy megfelelőt. Tudatosan keresni kell hát azokat a helyeket, ahol ismerkedhetsz. Vegyél igénybe társkereső irodát, járj szingliklubokba, könyvtárba, nyelvtanfolyamra - és bárhová, ahová csak meghívnak.

forrás: nana.hu

Angelsmile sikeres - puskamentes - vizsgaidőszaka eszembe juttatta a vizsgaidőszakokat, amelyeknek másik aktualitása, hogy csúcspontjukat éppen ezekben a napokban, a "fehér éjszakák" idején érték el.

Sosem mertem puskázni, mert ügyetlen voltam, és nálam már a szándékot is mindig kiszúrták a vizsgáztatók. Azóta már tudom, nincs annál feltűnőbb, mint mereven figyelni a tanárt, mikor nem néz oda, hogy előránthassuk az aktuális tételt. A nézést még háttal állva is mindenki megérzi, és már csak azért is éberebben figyel a "gyanús" diákra.

A fentiek miatt ritkán használtam, de mindig elkészítettem az aktuális puskákat. Ezeket ugyanolyan A4-es lapra írtam, mint amilyent a vizsgán használtam, sőt még arra is figyeltem, hogy az elővett üres lap ugyanúgy négyrét hajtogatott legyen, mint amit majd előhúzok a zsebemből (akkoriban ahová én jártam  még nem adtak központilag lepecsételt lapokat, mindenki a saját üres papírjára írt).

A tételenként kidolgozott puskák szépen sorban, tételszám szerint lapultak a zakóm zsebeiben: 1-10-ig a jobb, 11-20-ig a bal, 21-30-ig a belső zsebemben. Úgy helyeztem be őket, hogy gyorsan ki tudjam választani az éppen szükségeset, és 1 mozdulattal elővéve, kihajtogatva, már ott lapulhasson a "hivatalos" lap alatt. Ez persze az elmélet volt, a gyakorlatban - néhány ritka alkalomtól eltekintve - sosem mertem kivitelezni.

Voltak azonban "hivatásos" puskázók is, akiket mindig szájtátva figyeltem. Például azt a csoporttársamat, aki a fél méterre a tanárral szemben ülve is képes volt arra, hogy a tenyerében levő, gumival összefogott, pénztárgép-szalagra írt puskáját észrevétlenül a kérdésnek megfelelő tételig görgesse, és onnan feltűnés nélkül elolvassa. Nemcsak jó kézügyesség, hanem jó szem is kellett hozzá, mert igencsak apró betűkkel írta :)

Volt olyan, aki a tétel kihúzása után már eleve azt a lapot vette elő a táskájából, amin a tétele szerepelt. Persze ehhez sem lehetett sokat "molyolni", néhány határozott mozdulattal kellett kiválasztani a megfelelő lapot.

Ennek továbbfejlesztett változata a spírálfüzetbe készített kidolgozott tételsor volt, amikor az egyes tételeket oldalt kis jelző jelezte, mint egy regiszteres füzetben. Ebből tényleg egy mozdulattal ki lehetett választani melyik lapra van szükség, és kitépés közben ugyanazon mozdulattal lehetett eltávolítani a kis jelzőcsíkot :D

A legrosszabb megoldást a kis "fecnikre" írt puskák jelentették, mert azok használata igencsak feltűnő volt, ráadásul "használat után" még gondoskodni kellett azok biztonságos eltüntetéséről is, ami újabb kockázatot jelenthetett.

Senkinek sem akartam ezekkel tippeket adni, de azt vallom ma is, hogy a puskák kidolgozása önmagában nem ártalmas. Én például azalatt, míg aprólékosan megírtam őket, megtanultam a tételeket, és így nem is nagyon volt szükség rájuk. De azzal, hogy ott lapultak a zsebeimben, valahogy nagyobb biztonságban éreztem magam :D

Hosszú ideig zároltam ezt a blogot. Nem biztos, hogy ezután írok bele, hiszen van másik blogom is.

Azonban úgy gondoltam, hogy talán van benne néhány olyan régi bejegyzés, amit érdemes elolvasni.

A mottó: egy "újszülöttnek" (új blogolvasónak) minden régi blogbejegyzés új :D

Késő esti párbeszéd, túlórázás közben:

- "Lassan indulni kéne"

- "Még egy kicsit maradjunk, aztán gyorsan húzzuk a csíkot"

Üdvözlés:

- "Jó munkát!"

A helyes válasz:

- "Olyan nincs! Azt még nem találták ki."

Mindig büszke voltam a memóriámra. Különösen a számok ragadtak meg benne. Fejből tudtam egy csomó hasznos és haszontalan adatot, és az összes ismerősöm telefonszámát. Ha a családból vagy munkatársaim közül valaki nem találta a noteszában valamelyik ismerős vagy ügyfél számát, akkor engem kérdeztek, és én fejből vágtam.

A mobiltelefonok megjelenése óta gyökeresen megváltozott a helyzet. Ma már a saját számomat sem tudom!!!! Az is benne van a telefonban, és ha kérdezik, akkor onnan nézem meg. De ez a kisebbik baj.

Sokáig olyan helyen dolgoztam, ahol éjjel-nappal készenlétben kellett lennem, ezért sose kapcsolhattam ki a telefont. Ezt a szokásomat azóta is megőriztem. A mobilom csak akkor volt arra a pár órára kikapcsolva, ha külföldre repültem.

Legutóbb egy nagyon hosszú repülőút után álmosan-fáradtan-elgyötörve, de szokás szerint a megérkezéskor azonnal be akartam kapcsolni a készüléket. Beírtam a pin-kódot, amit nem fogadott el. Sebaj - gondoltam - félrenyomhattam valamit. Beírtam ismét, mostmár figyelve, hogy mit nyomok. Újra "hibás kód". Ekkor már kezdtem izgatott lenni, hiszen a harmadik próbálkozás után letílt, és akkor már nem elég a pin-kód, hanem a puk-kód szükséges, amit viszont már otthon sem tudnám, hogy honnan szerezhetném be.

Lázasan gondolkodni kezdtem. Jobbnál-jobb, bíztatóbbnál-bíztatóbb számok cikáztak át a fejemen, amiket végül elvetettem. Próbáltam valamihez kötni a számot, mert tudtam, hogy ebben rejlik a megoldás. De már az sem jutott eszembe, hogy mihez társítsam.

Néhány óra múlva úgy éreztem, megvilágosodtam. Beírtam a kódot.... és hibát jelzett. Kész.... Két hétig nincs mobilom. De ez még a kisebb baj. Nem tudok egyetlen számot sem, akiket értesíteni kellene, hogy szerencsésen megérkeztünk, ne izguljanak. Az otthon gondosan eltervezett üzenőlánc: ki-kinek szóljon rólunk, ezzel összeomlott.

Nem baj! Szerencsére van kiút: az e-mail. Aztán lassan rájöttem, hogy az e-mail címekkel is gondban vagyok, hiszen azokat is a névjegyzékből, vagy egy kapott levélre küldött válaszból szoktam kiválasztani. De éppen azokkal, akiknek most írni kellene, nem szoktam e-mailezni, hiszen nap mint nap személyesen vagy telefonon beszélünk, nem elektronikusan.

Belegondoltam: ha elveszteném a telefonom, mennyi fáradságba és időbe telne, amíg pótolni tudnám a számaikat. Sok közülük pótolhatatlan lenne. Bár vannak köztük olyanok is, akiket évek óta nem hívtam, de valahogy szükségesnek érzem, hogy legalább ez a kapocs meglegyen köztünk. Ki tudja, mikor lenne égető szükségem a számára?

A korral járó tünet. Nemcsak az életkorommal (bár azzal is, mert ezek szerint szenilisedem), hanem az elektronikus korral. Nem terheljük az agyunkat olyan információval, ami mindig kéznél van, hiszen elegendő megnézni a telefonban vagy a gépen. Elvileg így sokkal több hasznosabb információval terhelhetjük az agyunkat. De tényleg jó ez így? Nem vagyunk teljesen kiszolgáltatva a kor vívmányainak?

Grafogirl ismét egy olyan kérdésről írt a Szépségideál című bejegyzésében, amihez túl hosszú lenne ott hozzászólni. Ez egyben kíváló alkalom arra, hogy visszatérjek korábbi témáimhoz (amelyek a Vágyak és a Gondolatok kategóriákban olvashatók).

Több kérdés is megfogalmazódott bennem: „Mi a szépségideál? (úgy általában és manapság)" „A férfiak mindegyike a szépségideált keresi és választja?" „Minden férfinak ugyanaz a típus tetszik?" „Mi történne, ha minden nő átváltoztathatná magát a szépségideálnak megfelelőre?" „Mennyire számít a külső?"

Nézzük csak szép sorjában:
Anélkül, hogy hosszas történelmi fejtegetésbe kezdenék, annyit azért meg kell említenem, hogy a „szépségideál" fogalma koronként más és más volt. Az őskorból, az ókorból és a középkorból fennmaradt szobrok és festmények igencsak eltérő képet mutatnak. De egészen más típusú nőkért „bomlottak" a férfiak a 20. század elején, közepén, a 60-as, 70-es és a 80-as években is, és más típust sulykol belénk szépségideálként a média manapság. Ez tehát változó, ráadásul az utóbbi években felgyorsulni látszik a változás.

Van egy olyan gyanúm, hogy a szépségideál egyik korban sem a férfiak szavazatai alapján alakult ki. Manapság meg különösen manipulatívnak érzem. Ha végigveszem, hogy milyenek is voltak ezek az eszményi nők, akkor nekem talán csak az ókori görög szobrokon láthatók tetszenek (és esetleg még Marilyn Monroe vagy Claudia Schiffer ;) - de már ők is a média révén váltak szépségideállá), de ők még természetes szépségek voltak. Az utóbbiakat ráadásul még legfeljebb csak a hajuk színével és az öltözködésükkel tudták követni a nők, szemben a mával, amikor a plasztikai műtétek sorával szinte tökéletesen azonos másolatok is „készíthetők".

Ma azt sugallja a média, hogy a magas, nyúlánk, nagymellű (lehetőleg szilikonos), vastag szájú nő az „igazi". Hááát, nem tudom... Ha így van, akkor nekem ettől eltér az ízlésem. A szilikonos és a túlzottan „szopós szájú" nőket például kifejezetten utálom. De ez az egész ráadásul csak külsőség. A legtökéletesebb szépség is lerombolhatja a teljes képet azzal, ha megszólal.

Lehet, hogy vannak férfiak, akik szeretnek villogni azzal, hogy ilyen tökéletesre formált nővel jelennek meg egy társaságban. Ez szerintem már őket is minősíti. De ha utánajárnánk, kiderülne, hogy ezeknek a férfiaknak is az ilyen nő csak kirakatnak kell, ezzel mutatva azt, hogy ő milyen „nagymenő", és képes szert tenni egy címlapra való nőre. Ezeket a nőket csak „használják", majd utána lecserélik egy frissebb kiadásúra, úgy mint az autójukat.

Ha valóban minden férfinak ugyanaz a típusú nő kellene, akkor nyitni lehetne egy üzletet, amelyben ezeket a konfekció-nőket árulnák. A plasztikai sebészet ma már arra is képes, hogy akár az arcot is egyformává-hasonlóvá változtassa. Ebbe az üzletbe csak bemenne a férfi, és kiválasztaná magának a méretre megfelelőt, és a garanciapapír átvételével már vinné is. Aztán időnként frissülne a választék - az aktuális divatnak megfelelően, és a régebbi típusúkat leszállított áron „akcióznák".

A legfontosabb dolgot nem veszik figyelembe azok a nők, akik a szépségideálhoz akarnak hasonlítani, és ehhez szinte mindegyik testrészüket átplasztikázzák: hogy ez csak a külső. Ami egy bizonyos fokig esetleg számít, de egy komoly kapcsolat szempontjából a férfiak többségénél egyáltalán nem ez a meghatározó.

Nyugodtan lehet valaki alacsonyabb vagy magasabb, soványabb vagy teltebb a trendinél, lehet neki kisebb melle, szélesebb csípője, keskenyebb szája. Az egyik férfinak ez, a másiknak az tetszik - de ami a legfontosabb: a legtöbbször nem a külső dönt!!! Hanem az egyéniség és a kisugárzás.

Rajta hát! Legyetek elbűvölőek és kívánatosak! Mindegy, hogy a hajatok szőke, barna, vörös vagy fekete. Mindegy, hogy vékonynak vagy kövérnek érzitek magatokat. Egy szó, egy gesztus, egy mozdulat, egy szemvillantás, egy kacér mosoly néha sokkal többet ér több millió forintnál, amit plasztikázásra fordítanátok. Csak ne legyetek depisek a kinézetetek miatt!!! Ez a legrosszabb! Ha ezt sugározzátok, akkor tényleg senki rátok se néz!

Ej, ti nők! Miért mutatjátok magatokat ilyen „szőkének"? Miért nem hisztek abban, hogy az „igazi" az észreveszi a rejtett gyöngyszemet a sárban is. Nem kell ahhoz kiglancolni, kilakkozni a körítést :)

Azt talán már írtam, hogy életem legszebb évei között tartom számon azt az öt évet, amit Leningrádban töltöttem. Ebben biztosan része volt annak, hogy a szülői házból, szülői felügyelet alól kiszabadulva szabadon azt tehettük, amit akartunk, mindenben magunkra voltunk utalva, és végre belekóstolhattunk az önálló, igazi felnőtt, nagybetűs Életbe.

Magunk osztottuk be a pénzünket, magunk találtuk ki, hogy mit csinálunk a szabadidőnkben, hová kirándulunk, hogyan osztjuk be az időnket. Nem voltak kötöttségek, elvárások, nem kellett beszámolnunk kivel barátkozunk, hová megyünk, mit csinálunk. Szabadok voltunk, és élveztük ennek minden oldalát.

Még akkor is (vagy azzal együtt), hogy a kollégiumi elhelyezési körülmények, háát... bizony - finoman szólva - nem voltak luxusszínvonalúak.

Egy, a 30-as években ideiglenes munkásszállónak épült 4 emeletes épületben laktunk. Az "ideiglenes" jelleghez tartották magukat, így kivülről valószínűleg sosem volt felújítva. Belülről sem sűrűn. Néhány festésen áteshettek a szobák, amikről - egy-egy szögbeverés során - lemálló, különböző színű rétegek tanúskodtak, de az építés óta eltelt időt figyelembe véve ez nem volt valami sok.

A falak két fűrészlap közé valamilyen módon begyömöszölt törmelékből álltak, kedvező terepül szolgálva a már korábban említett poloskák lakóhelyének, és az időközönként fel-felszaporodó egereknek.

A szögbeverést említettem, amivel csínján kellett bánni, nehogy átüssük a falat. Több hónapig csodájára jártak az ágyam fölé helyezett könyvespolcnak, hogy hogyan tudtam rögzíteni? Nem értettem, min csodálkoznak. Bevertem a két kampósszöget, és kész. Aztán néhány hónap múlva rájöttem. Egy éjszaka megadta magát, és a rajta levő könyvekkel és mindenféle kacattal együtt kiszakadt a falból. Szerencsére nem rám, hanem az ágy mellett a földre. Ha a fejemre esik a kétszer-kétkötetes nagyszótár, és a velük vetekedő vastagságú SZKP történet, akkor talán most nem tudnám ezeket leírni :D

A poloskák elleni harcról egyszer már írtam. Lehet, hogy itt már ellenállóbb lettem, mert nem emlékszem, hogy hasonlóan jártam volna, mint Kijevben, a velük való első találkozáskor. Néha egy-egy csípést sikerült elszenvednem, de már fel sem vettem.

Az egerek - egy külön történet. Különböző stratégiákat dolgoztunk ki ellenük. Volt, aki macskát "rendszeresített" - de ez nem nagyon vált be. Egyrészt azért, mert a macska szívesebben lakmározott a mi előlhagyott kajáinkból, ahelyett hogy egeret fogott volna, másrészt mindenkinek annyira tetszett a cicus, hogy degeszre etették. Így nem csoda, hogy egyszer szemtanuja voltam annak, amint az egér kényelmesen sétál a szobában, a macska az ágyon kényelmesen és jóllakottan nyújtózva érdeklődéssel szemléli, de meg se mozdul.

Aztán kipróbáltuk az egérmérget is. Ezzel azt értük el, hogy bekómázott ("belőtt" :) ) egerek jártak vitustáncot a szoba közepén, ugráltak az ágyakra és mindenhová, egy helyben pörögtek, mint akik megbolondultak. Még a macska is hátraaraszolva, szőreit felborzolva, rémülten nézte őket. Azért ez hatásos volt, mert néhány hónapig nyugton maradtunk, egészen addig, míg a szomszédos épületekből úabb felfedező egércsaládok nem tettek látogatást nálunk. Akkor kezdődött előlről minden.

A WC egészen sajátos volt. Űlőke, mint olyan, arrafelé ismeretlen fogalom - mivelhogy ott a "dobbantós"* WC az ismert, ennek következtében hiába az "angol WC", azt is úgy használták, hogy felálltak rá.

(*A dobbantós WC - aki esetleg nem ismeri ezt a fogalmat - egy földbe (padlóba) vájt lyuk egy zuhanytálca szerű képződmény közepén, aminek "korszerűbb" változatánál a két láb számára egy-egy kidomborodó képződmény hoztak létre (de ezt is valószínűleg csak azért, hogy legyen miről lecsúszni :D ).

Természetesen mi magyarok nem rendeltetésszerűen használtuk ezt a WC-t. Leginkább újságpapírral fedtük le az ülőrészt. Az egyik csoporttársam egyszer valahonnan szerzett egy ülőkét (lehet, hogy otthonról hozta??? :) ), egy ideig azzal vonulgatott a folyosón, ha éppen dolga akadt. Mivel ez hangos közröhej tárgyává vált - még a magyarok körében is - ezért egy idő után a WC-ben dugdosta. Miután felfedeztük a dugihelyét, mi is igénybe vettük ezt a komfort-szolgáltatást. Egészen addig, amíg valaki el nem lopta. Ekkor újra kezdődött az újságpapírozás. Erre a Pravda kiválóan megfelelt, ami a letakarás mellett több funkciót is ellátott. Lehetett olvasgatni (nyelvgyakorlás :) ), és a WC-papír funkcióját is ellátta. Ehhez többször össze kellett gyűrni, hogy kell puhaságú legyen, mert nem abból a vékony hártyapapírból készítették, ami a célnak a legjobban megfelelt volna. A papírt a WC mellett elhelyezett kosárba kellett dobni, nehogy a csatorna elduguljon. A Pravda szívósságát figyelembe véve ez nem is lett volna csoda. Szerintem direkt olyan vastag papírra nyomták, hogy ne tudjon elázni. Az első félév után már vittünk itthonról igazi WC-papírt, mert ott ez akkoriban még ismeretlen fogalom volt. Azt már nyugodt szívvel bedobhattuk.

Zuhany az talán kettő volt (a többszáz emberre) a kolesz földszintjén, de az öt év alatt nem láttam, hogy üzemelt volna. Nemhogy meleg-, de hidegvíz sem jött belőle - talán be se volt kötve a vízvezetékbe. Az élelmes lányok hamar rájöttek arra, hogy a mosókonyhában - itt volt melegvíz is - meg tudnak fürödni. Csak arra kellett figyelniük, nehogy rájuk nyisson valaki, mert bezárni nem lehetett az ajtót. Néha én is álltam őrt, ilyenkor időnként benyitottam, hogy: "Kész vagytok már? Jönnek mosni!" - persze ez nem mindig volt igaz, dehát valami fizetség járt nekem is az őrségért ;)

Mi fiúk, a közeli "bányába" jártunk fürödni. Ez valóban "banja", azaz közfürdő volt. A diákigazolvánnyal ingyenesen használhattuk minden részét. Voltak benne külön kabinok, amiben egy kád volt; volt közös zuhanyzórésze, és volt szauna része is. Ez nem az általunk is ismert szauna volt, hanem igazi, jó, eredeti orosz szauna, ahol fűzfavesszővel veregethettük magunkat, és a felfrissülésre a dészából magunkra öntött hidegvíz szolgált. nem volt az olyan rossz :)

A bejáratnál egy portásnő (vahtyorsa) ült, így a vendégek (máshol lakó csajok/pasik) fogadása kicsit körülményes volt, de a földszinten lakók segítségével az ablakon keresztül könnyen megoldottuk. A legnagyobb forgalmat a "magyar klub" ablakai bonyolították le, csak arra kellett figyelni, nehogy egy rendezvény, különösen KISZ-gyűlés idején jöjjenek a látogatók :)

Mindent összevetve "összkomfortos" életünk volt, amiben nagyon jól éreztük magunkat. Akár még vissza is fordítanám az idő kerekét, hogy megismételjem. Még akkor is, ha a Nagy Testvér mindenről tudott. De erre csak később jöttünk rá, és ez egy külön történet.

Ma van az év leghosszabb nappala, ami Leningrádban (ma Szent-Pétervár) természetesen a fehér éjszakákról volt nevezetes. Az igazság az, hogy sokkal jobban fedné a valóságot a "szürke éjszakák" elnevezés, de ennek olyan lehangoló lenne a hangulata, valószínűleg ezért lett inkább "bélüje nocsi", azaz fehér éjszakák a neve. Ez a szürkeség azonban csak 2-3 órás időtartamra érvényes. Ennyi ideig tart ott ilyenkor az éjszaka, amikor a Nap már eltünt  horizont mögött, de szórt sugarai alkonyi fénybe borítják a várost.

Valójában nincs egész éjszakán keresztül tartó nappali világosság, ahogyan azt sokan gondolnák, inkább olyan alkonyi derengés. Már áprilistól kezdve érezhetően egyre hosszabbak és hosszabbak a nappalok, júniusban még este 11 óra után is nappali fényben úszik a város. Aztán kezdett csak el alkonyodni.

Mivel ilyenkor még nagyban tartott a vizsgaidőszak, és ahogy azt korábban írtam, a tanulásra különöző okok miatt inkább éjszaka került sor, ezért különösebben nem izgattuk magunkat emiatt a természeti jelenség miatt. Annyiban befolyásolt csak minket, hogy a szürkületben még lámpát sem kellett gyújtani, anélkül is láttuk a tanulni valót.

Egyetlen napon azonban minden évben kivételt tettünk!!! Ez június 23-a volt, a leghosszabb nap! Ezen a napon amúgy is megbolondult a város, különösen a fiatalok, az egyetemisták. Ezen a napon estétől kezdve csapatostól vonulgattak a vidámabbnál vidámabb társaságok a Néva partjára, zenélgettek, énekelgettek, barátkoztak egészen reggelig.

Az egyetlen nap volt - de az minden évben! :D - amikor megnéztük a hidak felemelését, ami pedig szintén Leningrád egyik nevezetessége. Erre a látványosságra egyébként a Néván minden nap sor került éjszaka 2 és 3 között, de a fehér éjszakák "csúcsán" volt a leglátogatottabb, és természetesen mi sem hagyhattuk ki. Ilyenkor szinte megáll az élet a városban, mert a felnyitott hidak miatt nem lehet átmenni egyik részéből a másikba. De ilyenkor nem is akar elmenni a partról senki.

Tátott szájjal nézi mindenki, ahogy szétnyílnak, és felemelkednek a hatalmas hídszerelvények. Amikor teljesen kinyílik, azt jó orosz szokás szerint élénk ováció, hurrázás kíséri. Majd végignézhetjük azt, amint méltóságteljesen átúsznak alattuk a hajók, amelyek talán már egy napja arra várnak, hogy átmehessenek a hidak alatt. Kb. egy óra múlva visszahúzzák a hidakat, amelyik hajó lekéste, annak másnapig várnia kell.

Éjszaka 2-kor volt a "legsötétebb" (vagy inkább legszürkébb), de 3-kor már elkezdett világosodni. Mire hazaértünk, már teljes fényében ragyogott a Nap. (A képen a háttérben a Péter-Pál erőd tornya)

Csodálatos és feledhetetlen a fehér éjszakák romantikus hangulata. Azt hiszem, aki csak egyszer is találkozott ezzel a jelenséggel, az élete végéig mesél róla. Én ebben a kivételes szerencsében 5-ször részesültem :D

Ahogy ígértem, ezekről külön írok. Némelyik ma már megmosolyogtató, (némelyik már akkor is az volt), és némelyik talán sajnálkozást vált ki azokból, akiknek ilyen tantárgyakhoz nem volt szerencséjük.

Elöljáróban azért el kell mondanom, hogy sok év távlatából még most, utólag is el kell ismerni, hogy igen korszerű, és a műszaki tárgyak terén valóban világszínvonalú oktatásban részesültünk. Az előadások része volt sok olyan információ, amely a legfrissebb tudományos eredményeken alapult. Ebben nagy szerepet játszottak azok a gyorsfordítások, amelyek a nyugaton megjelent publikációkat tartalmazták, természetesen a copyright teljes figyelmen kívül hagyásával. (Talán ezért is nem készültek nyomtatott jegyzetek.)

Voltak azonban olyan tárgyak, amelyek a kornak és a helyzetnek feleltek meg. Ma már szerencsére nyugodtan elmondhatom, hogy ezeket komolyságuknak megfelelően kezeltük. 

Az első ezek közül a "Szovjetunió Kommunista Pártjának története". A legvastagabb egyetemi könyv volt, ami az ottani évek alatt a kezembe került. Olyan, mint egy mesekönyv (vagy talán egészen az). Ha hozzávesszük, hogy a "történet" 100 évet sem foglalt magába, szép teljesítmény volt az összeállítóktól. Ez a tárgy végigkísérte az öt évet, sőt még államvizsgázni is kellett belőle. De nem volt vészes! :) Ha a vizsgán nem jutott eszünkbe valami, akkor kitaláltuk! :) Arra kellett csak vigyázni, hogy a legfontosabb kongresszusok (XX., és XXII.) fő témáit össze ne keverjük.

Ma már joggal sorolom az "egzotikus" tárgyak közé a "Szocializmus politikai gazdaságtana" című tárgyat. Külön tantárgy volt a "Kapitalizmus politikai gazdaságtana". A kettő között több lényegi különbség volt: a legfeltünőbb, ami már akkor is szöget ütött a fejembe, hogy a szoc-pégé könyve legalább kétszer olyan vastag volt, mint a másiké. Ugyanakkor a vékony kis könyvben szereplő dolgok mind világosak, érthetőek, logikusak és meggyőzőek voltak, míg a szoc-pégében szereplő tételek megértése bizony gyakran okozott fejfájást számunkra. A problémát nem a nyelvi nehézségek okozták, hanem a káosz, ami az olvasás közben a fejünkben kialakult.

Volt olyan tantárgyunk is, hogy "Tudományos kommunizmus". Ezt imádtam :) De tényleg tetszett. A benne szereplő dolgok, mint elképzelések, törekvések ma is megállják a helyüket. A baj csak az, hogy - amint erre azóta a "történelem is rámutatott" - megvalósíthatatlan álmok összessége. Az alapelv: "Mindenki képességei szerint dolgozzon, és szükségletei szerint részesüljön a javakból" - a mai, demagógiára hajlamos politikusoknak is kedvenc szólama. De vajon mikor érjük el azt a tudati szintet, hogy mindenki legjobb tudása szerinti mértékben és minőségben dolgozik, ha egyébként is "szükségletei" szerint részesül a javakból? És mi van akkor, ha valaki többre vágyik, mint az általánosan meghatározott szükséglet? (Azért merülnek fel még kérdések ezzel kapcsolatban). Minden esetre itthon büszkén "villogtam" azzal, hogy én nem is "Tudományos szocializmusból", amit itthon tanítottak, hanem tudományos kommunizmusból államvizsgáztam. Egészen addig villogtam ezzel, amíg a doktori védésem majdnem ezen bukott el. Kis híja volt, hogy meg nem húztak "tudszoc"-ból :)

Az egyik félévben választhattunk a következő 3 tárgy közül egyet: Erkölcs, Etika, Vallás. Már nem is emlékszem, melyiket választottam, mert egyetlen előadásra sem mentem el, és az aláírást sem tudom, hogy hogyan kaptam meg - de megkaptam. Na, ennyire vették ezeket komolyan.

Voltak egzotikus szakmai tárgyaink is. Ezek közül a legjobb a "Műhelygakorlat" volt. Itt egy féléven keresztül szabadon ronthattunk el mindenféle munkadarabot az eszterga-, a maró-, a fúró- és a sajtológépeken. Akkoriban hosszú hajam volt, és a személyzet, meg a többiek nagy vihogása kísérte, amint egy babos kendővel bekötöttem a fejem, és úgy álltam az esztergához. Munkavédelmi előírás volt. ma már tudom, hogy egy későbbi divat előharcosa voltam :)

Egzotikusnak nevezhető a "gépi programozás" álnév alatt futó kőkorszaki megoldások megismertetése. Ez abból állt, hogy egy-egy lyukacsos táblába kellett vezetékeket bedugni, így hozva létre áramköröket, amik segítségével a program lefutott. Egy-egy ilyen táblába akár többszáz vezeték is bedugásra került. Valahogy úgy néztek ki, mint a régi filmekben még látható telefonközpontok, ahol a kezelők ugyanígy dugdosták a vezetékeket. Megszenvedtünk ezekkel, mert egyetlen "rossz dugás" azt eredményezte, hogy a gép nem hajtotta végra a műveletet, és akkor kezdhettük az ellenőrzést és a hibakeresést.

Volt még néhány érdekes tárgy, de ezek voltak a legkirívóbbak. Azért túléltük ezeket is :D